2016. február 7., vasárnap

Péntek, szombat: Mohács-Bp.-Velence-Bp.-Mohács (1. rész)

A húgom régi álma vált valóra: eljuthatott a velencei karneválra. Úgy alakult, hogy ketten mentünk.

Ő már nagyon készült. Péntek délután utaztam fel hozzájuk Budapestre. Csomagcsekkolás, kis ráhangolódás.


Aztán öltözés és irány a Hősök tere. Kungfu, a család világutazója is velünk jött. Ritka, ha velünk utazik.




A húgommal a dolgok mindig kalandosan történnek. Hihetetlen nőszemély. Róla írhatta Janikovszky Éva a Velem mindig történik valamit.

Az első kaland már a fővárosban, az indulás után megvolt: rossz buszra szálltunk, de a húgom észrevette, hogy nem a jó irányban haladunk, leszálltunk és nem kis várakozás után tovább békávéztunk a jó irányba. 

Megkerestük a buszunkat, felszálltunk, berendezkedtünk.


Megismertük Laci bácsit, az idegenvezetőnket, aki meghatározó figurája lett a további kalandjainknak.


Amikor mindenki beszállt, útnak indultunk az embert próbáló távolba. Kétszer.

A második kaland ugyanis már az indulás után, még Budapesten megtörtént. Már majdnem átértünk a budai oldalra, amikor kiderült: két utast ott felejtettünk. Irány vissza. Megvoltak, felvettük őket, és gyakorlatilag ekkor indultunk igazán.


Péntek éjjel és hajnalban utaztunk egy roppant kényelmetlen busszal. Ráadásul nagyon meleg is volt, így aztán szinte semmit nem aludtunk. Reggel értünk Olaszországba. Az utolsó pihenőnk Velencétől egy órányira volt. Onnan a kikötőig Laci bácsi Velence történetéről mesélt, meglehetősen elgondolkodva, szakadozottan, a busz mikrofonjába, gyakran a technika ördögével harcolva.

A buszt a parkolóban hagytuk, fél óra sétával értünk a kikötőbe, ahol hajóra szállva értük el Velencét.


Amint elindult a járgány, egyszer csak mint derült égből villámcsapás, Laci bácsi hangja kezdett harsogni a hajó hangszóróiból. És hallgattuk az információkat, a hely ismertetését. Igaz, hogy amit ő balra mondott, az jobbra volt, amit jobbra mondott, az pedig balra, de hamar rájöttünk és automatice mindenki a másik irányba fordította a fejét a nézelődéskor.

Ez a húgom álma volt. Számomra hatalmas öröm volt látni az örömét, az első pertől az utolsóig a mosolyt, a csodálkozást az arcán.





Kikötött a csipet csapat és Laci bácsi vezetésével közös, idegenvezetős, gyors városnézésre indultunk.


Nézelődtünk, fotóztunk.




Habár iszonyatosan fáradtak voltunk, próbáltam figyelni és magamba szívni az információkat.


És fotóztam, mindenki gépével.


És magamat is fotóztattam.


A napra ez volt a jellemző:



Hátizsákkal nem lehet bemenni a Szent Márk templomba, így én kint maradtam, fotóztam.



Amikor kiértek a többiek, elindultunk a sikátorokba. Én személy szerint imádom ezt a fajta mediterrán hangulatot, ezeket a színeket, azt, hogy nem minden szabályos. Az, hogy ez a város tengerre, cölöpökre, szigetekre épült és minden harmadik utcácskája egy kis csatorna, na ez az, ami hatalmas pluszt ad ennek a kis gyöngyszemnek.






Látja valaki Laci bácsit a tömegben? Én nem.


És itt? Én igen. :) Komoly koncentrációt igényelt figyelni és követni őt, a milliós tömegben az volt a megkülönböztető jelzése, hogy felemelte a jobb kezét.......


De sok érdekességet mesélt, sok apróságot megmutatott, amik mellett amúgy biztosan elmentem volna.



Canal Grande és a gondolák. Meseszép.






Utolsó közös állomásunk a piac és a halpiac volt. Ennyi zöldséget, frisset még életemben nem láttam egy helyen.







És friss halat sem. Nem hűtőpultban, hanem jégen.




Kardhal, kérem szépen.







És olyan nincs, hogy egy busznyi emberből ne lehetne összehozni egy jó kis csapatot. Összebarátkoztunk Katával és Lilivel. Amíg a csoport egy része az idegenvezetővel tovább ment Murano és Burano szigetére, mi négyen, vagyis Kungfuval együtt öten folytattuk tovább a túrát.







(Folyt. köv.)