2015. április 23., csütörtök

Csütörtök (Mo. 14/11.)


Edzés délelőtt: Freeletics Hell (7.) week 3/3.

1. Hell week tapasztalatok itt

R:-

E: Rántotta: 1 ek sertészsír, 3 tojás, 3 sz. sonka, 3 ek reszelt sajt. 
Saláta: 80g jégsaláta, 1 paradicsom, 5 oliva bogyó, 1/4 lilahagyma, snidling, só, 1 ek oliva olaj.

835 kcal, 48g F, 11g CH, 65g zsír

V: 2 vajas lenmag kenyér, 4 közepes répa, 50g sült szalonna

660 kcal, 36g F, 24g CH, 45g zsír




Napi happy:


  • Csodás napsütés, végre nem viharos szél.
  • Megcsináltam a mai Hell dayt, így kész az első Hell week. Büszkeség :)
  • Idén ma először vettem fel a kék kis nyári rucimat. Eszembe jutott, hogy készült ebben tavaly is kép, majdnem pontosan egy éve. Csináltam egy akkor-most kollázst. Ami változott: óra, haj, fotógép. Lakás. Eljegyzési gyűrű volt, most nincs. Akkor önvédő-falépítő, magamnak folyamatosan hazudó attitűd, most magammal és másokkal teljesen őszinte, önmagamat kereső, védvár-lebontó hozzáállás. Tónusosabb izmok. Életem eddigi legkeményebb éve volt. De a legnagyobb ajándék is. Hálás vagyok minden egyes fájdalmas történésért, minden könnycseppért, minden szenvedésért. Köszönöm, hogy így történt. Mert így elindultam egy teljesen más úton. És megyek is tovább.
(2014., 2015.)
  • Mivel a blog nyilvános, a dicséretek mellett mindig érkezik kritika is. Örülök, hogy egyre inkább sikerül meglátnom a kritika mögött az embereket és azt, hogy gyakorlatilag önmagukról árulkodnak, nem velem van bajuk.
  • Sok mosoly.
És egy csöpp esti séta:


Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Freeletics 1. Hell week - tapasztalatok


Előkészületek a Freeletics 7. hetére (Hell week) itt




1. nap: Metis, Aphrodite, Iris




2. nap: Dione, Metis, Aphrodite


3. nap: Metis, Aphrodite, Iris


Habár magam sem hittem 100%-ban, megcsináltam és kibírtam az edzéseket.

Igazán megterhelő az első nap volt. Totálisan kipurcantam. A 3. edzésnapon kis pihenővel egyben megcsináltam a három edzést.

Ahogy sejtettem is: ez isten igazából mentális edzés. Olyan mértékben kell ott lenni fejben, hogy azt elmondani nem tudom. Ki kell kapcsolni az agyat, akkor is, amikor már nincs oxigén és az ember a helyes levegővételre is képtelen koncentrálni, amikor már annyira égnek az izmok, hogy legszívesebben ordítanék (de arra már nem marad energia).

Nem foglalkoztam azzal, hogy javítsak az időmön. Hiszen a cél: teljesíteni az edzéseket. Mindegy, mikor, mindegy, hogyan, mindegy, mennyi idő alatt, le kell nyomni, ennyi.

Szeretni kell a fájdalmat, elfogadni és tudni: csak ideiglenes.

Viszont a büszkeség, ami az edzések után elönti a lelket, az maradandó.

Bárki képes erre, aki a fejében rendezni tudja a dolgait.

(Lassan, de biztosan alakulnak azok a tónusok. Nem freeletics-es előtte-utána kép.)

1. hét itt

2. hét itt

3. hét itt

4. hét itt

5. hét itt

6. hét itt

7. hét itt

8. hét itt

9. hét itt

10. hét itt

11. hét itt

12. hét itt

13. hét itt

14. hét itt

15. hét itt

15 hetes program itt


Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 16

Amikor odaértem anyuékhoz, leállítottam a kocsit és nem tudtam kivenni a kulcsot, annyira remegett és olyan hideg verítékes volt a kezem... Angyalok serege volt akkor ott velem, megemelhették a kocsimat és áttehették a saját sávomba. És megkopogtatták a lelkem és az józanész maradványom kiskapuját, hatalmas, hófehér, ölelő szárnyaikkal egy pillanatra megdédelgettek; megmutatták, hogy vannak, hogy itt vannak, csak legyek erős, tartsak ki, ők segítenek, vigyáznak rám. Attól a pillanattól kezdve befejeztem az őrültködést. A száguldozást is a felelőtlen előzésekkel együtt.




November volt. Negyven éves elmúltam, de egyre jobban féltem az emberektől. Dr S. arra kért, vezessem két hétig a szociális kapcsolataimat, írjam le egy füzetbe, kivel, mikor, hogyan találkoztam. Három nevet tudtam felírni. Én, aki régen kórusban énekeltem, aki gyerekeket tanítottam, szülői értekezleteket tartottam és előadást a megjelenésre váró könyvemről, egyre inkább rettegni kezdtem azoktól a szituációktól, amikor nem lehettem egyedül. Féltem attól, hogy kérdeznek, hogy nem tudok reagálni. Ideig-óráig sikerült néha megerőszakolnom magam és találkozni emberekkel, de nagyon szenvedtem.

Beszélgetések. Nem virtuálisak. Élők. Szemtől szemben. Amikor látod a másik arcán a reakciókat, amikor azonnal kell reagálnod. Nem lehet olvasatlannak jelölni, nem lehet majd holnap válaszolni. Fogalmazni kell, tudni, mit akarsz. Reagálni. Másképp egy felnőttnek, másképp egy anyának, másképp egy ismerősnek. Vannak fantasztikus kommunikációs készséggel megáldott emberek. Sokszor irigylem őket, mert bárkivel, bármikor, bármilyen helyzetben, azonnal fantasztikusan megtalálják a hangot. Lehet, hogy ez a természetes, de nekem ez sosem volt egyszerű. Talán azért nem, mert mindig "kevésnek" tartottam magam, "nem elég jónak". És meglehetősen magasak voltak az elvárásaim elsősorban magammal szemben, de másokkal szemben is.

Beszélgetések. Ez jellemezte az egyik novemberi hétvégét. Találkozás sok régi ismerőssel. És néhány rokonnal. Mindenszentekkor így megy ez. De tudtam, így "készültem". Azzal, hogy nem készültem. Hagytam, hogy történjenek a dolgok. És nem elemeztem utána magam, hogy a francba, túl hangosan beszéltél; a fenébe, ott és akkor mondhattam volna valami frappánsabbat is; ú, hogy az a, neki jó napot helyett sziát kellett volna mondanom... És nem játszottam meg a friss és fitt, szörnyen kedves nőcit, mert már tudom magamról, hogy alapból is kedves vagyok és hogy bárki, aki ismer, tudhatja, hogy nem vagyok a legjobb passzban (előfordul ez mindenkivel), és nem ismerek olyan embert, aki mindig friss és kipihent. Jogom van fáradtnak, kisírt szeműnek, szomorúnak lennem. És láss csodát: nem evett meg senki. Pedig sokakkal találkoztam, beszéltem. És örülök, hogy láttam régi ismerősöket, mindenkivel azonnal volt -a temetőn kívül is- közös téma, és még mosolyogni sem esett túlságosan nehezemre.

De nem voltam jól. Amíg november elején a pszichológussal való találkozás előtt egy légynek éreztem magam, ami beleakadt egy erős pókhálóba és csak riadtan kapaszkodott a fonalakba és figyelt, a következő megbeszélés után már egy olyan légy voltam, ami iszonyatos kapálózásba kezd a hálóban, hátha kiszabadul. Aztán ez a légy teljesen belegabalyodott a ragacsos hálóba és napokig csak hulla fáradtan ült, gondolkodott. De közelgett a pók, és a légynek el kellett döntenie, csemege lesz-e belőle, avagy átgondolja még egyszer az egészet és szépen, lassan, ügyesen kibontja magát a veszedelemből.

Az addigi megszokottal ellentétben nem voltam képes minden nap írni magamról. Mert egyszerűen nem ment. Legtöbbször a puszta létezés is nehézséget okozott. De azt tudtam, hogy bármennyire fáj, bármennyire nehéz, akkor sem dugom a homokba a fejem, többé nem. Dr S. megmondta, hogy nem tudom megúszni a fájdalmat, ami a változtatással jár. Tudtam: fölösleges bármit is halogatni...

(...)