Van egy 83 éves nagymamám. Az egyetlen élő nagyszülőm. És a néni, akinél dolgozom, 85 éves. Mami - hála a Magasságosnak - fejben még ott van a szeren. A néni Parkinson kóros is, és meglehetősen feledékeny. (Az Alzheimer kór ennél sokkal durvább.) TUDOM, milyen nehéz ezerszer válaszolni ugyanarra a - rövid időn belül - kétezerszer feltett kérdésre; milyen idegtépő ugyanazt a háromezer éves történetet négyezerszer meghallgatni egy nap. De ez is a munkám része - társaságot nyújtani -, hallgatok hát, bár a második itteni hetem végére az idegeim meglehetősen agyoncincálódnak.
Mami 3 hét múlva lesz 84 éves. Otthon leszek, és eldöntöttem: történjék bármi, meglátogatom. Nem viszek ajándékkosarat, nem sütök tortát, csak ott leszek. Előveszem majd az ősrégi fotóalbumokat, végiglapozzuk együtt, és újra meghallgatom, ki kicsoda, melyik kép mikor készült, milyen apropóból. Mert még emlékszem, hogy mamira mindig számíthattam, mindig segített, meghallgatott, azt főzte, amit kértem, és még sosem hallottam tőle, hogy "most nem érek rá", "most nincs időm".
Fiatalként gyakran rohanunk, sok a stressz, nem érünk rá, most nem, majd legközelebb - mondjuk. De az idő rohan, és mi is megöregszünk egyszer. Remélem, a sokadik születésnapomon lesz majd valaki, akinek lesz egy kis ideje rám és türelmesen végighallgatja a milliomodszor feltett kérdéseimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése